Tisztelt vendégek, kedves Hölgyeim, Uraim!
Hadd kezdjem egy őszinte vallomással: a Széchenyi gimnázium Szivacs Galériája és Szigeti László közös, szíves felkérése előtt soha, de soha nem hallottam még a most bemutatkozó alkotó nevét. Ez majd a későbbiek fényében lesz fontos, azonban következzen egy röpke bemutató, mielőtt a lényegre térnék.
Pitypangok pitymallatkor
Annak ellenére, hogy már felnőttként kezdett alkotni, Szigeti László megdöbbentően, mondhatnám, pimaszul, vagy akár úgy is illethetném, pofátlanul fiatal ember. Nem képzett festőművész – ha van még olyan, hogy képzett, és ha van még olyan, hogy festőművész –, de büszke arra, hogy fontos szakmai fortélyokat, műhelytikokat lesett el Kováts Borbála festőművésznőtől a Budai Rajziskolában. Itt jegyezném meg gyorsan, én még ilyen fiatal embert ilyen akkurátus műgonddal vásznat feszíteni, alapozni, előkészíteni nem láttam – Szigeti László alapos és alázatos alkotó, ezt jól jegyezzük meg; feltétlenül és mindenek előtt tiszteli az anyagot.
Hadd engedjek meg egy óvatos jóslatot: ez a szakmai megalapozottság, elhivatottság még nagyon, de nagyon jól jöhet a jövőben. A másik fontos momentum – mármint nekem fontos és nekem momentum –, hogy Szigeti László dunaújvárosi alkotó: itt tanult, itt cseperedett, még a felsőfokú tanulmányait is itt kezdte, bár saját bevallása szerint az a másfél év inkább szenvedés volt a kohómérnök szakon, mint jeles és jelentős stúdium – ekkor még nyoma sincs a művészi huzalmaknak; egyszerűen hagyta az egészet.
És meg sem állt Angliáig.
Szerencsés ember
Anglia fontos állomás, van egy sanda gyanúm, hogy a kiállítás címének egyik olvasata, iránya és célja is egyben, de még mindig nem kanyarodnék a lényegre, csak megjegyzem, itt, Angliában érett meg Szigeti Lászlóban az ihlet annyira, hogy művészi tehetsége kibontásába fogjon. Tíz éve fest, megszállott konoksággal, tíz éve dolgozik az anyaggal, a vászonnal, az akrillal, olajjal, ecsettel. Tíz éve küzd – ahogy képei is tanúsítják, szelíd és szerény álláspontom szerint leginkább önmagával.
Szigeti László sokféle, és ebből fakadóan a Szigeti László alkotta kép is sokféle: sokirányú, sokrétű, sok nézőpontú. Itt merész és harsány. Ott visszafogott. Itt színes kavalkád, már-már giccsbe hajlóan reflektál a múlt századi képalkotási tradíció és metódus vad, expresszív, önfelszabadító, érzékien és zabolázatlanul gyönyörködtető munkáira. Dekoratív és lehengerlő, fiatalos és kendőzetlen. Aztán vannak a programvers-szerű munkák, kottázható, rímbe szedhető tartalmakkal, ismerős alakok és alakzatok sokszínű, izgalmas, váratlan, mi több, esetenként egyenesen szürreális tobzódásai. És vannak a kedvenceim, az absztrakt látomások, amelyek új és új utakra csábítanak, új és új lehetőségeket villantanak fel, új és új megoldásokkal kecsegtetnek – e művekben Szigeti László, vagy inkább nevezzük már nevén, Szigeti Laci önszuggesztiós tréningjeinek eredményei öltenek testet, formát. Van, ahol tájképbe rejtve, van, ahol portréba csomagolva, mindig, de újra és újra, mindig élesen felvillantva a nagy kérdéspárt: mit tud az anyag és mit tudok kezdeni én az anyaggal?
Vissza a nagy történetekhez
Szigeti Laci a kísérletezés, a próbálkozás grádicsait koptatja – szerencsés ember; ettől szerencsés ember. Visszatér oda, ahová mindig is vágyott, az alkotás csöndes gyönyöréhez vagy éppen felvillanyozó extázisához – vissza, vissza a gyerekkorba. Feküdni mezőn pitymallatkor pitypangot bámulva, közel hajolni a világhoz, megvizsgálni, körbejárni, felfedezni, látni, amit látni lehet, meg néha látni azt is, amit nem lehet látni.
Megérkeztünk, tisztelt vendégek, itt a lényeg: a Return, a Visszatérés nemcsak cím, de a kiállítás fontos vezérmotívuma is. Minimum kettő, de inkább három olvasattal. Az egyik természetesen a már említett lokális momentum: Szigeti László önálló kiállítással most tér vissza először Dunaújvárosba. A második olvasat, és egyben lehetséges opció: Anglia, újra. A kiállítás angol címe, az angolul jegyzett és szignózott művek világosan jelzik a szándékot és az irányt – az meg a jövő nagy titka, sikerül-e valóra váltani a nagyszabású terveket.
És végül a harmadik, számomra legfontosabb és legtartalmasabb, legtöbb nagy kérdést magában foglaló, új és új értelmezési horizontot nyitó magyarázat – amely a már idézett mentális program, a már jelzett autoszuggesztiós tréning céljaként és eredményeként nyerhet kontúrt. Körülbelül és nagyon sarkítva így írható le: visszatérek művészként a nagy témákhoz, a világ nagy történeteihez, a genezishez, a biblikus motívumokhoz, a természethez, a jazzhez, a nőkhöz. Világot építek – magamnak, tudva, hogy a világ olyan, amilyennek én látom, megismerem, értelmezem. Ha még nem is találtam meg, de keresem, konok elszántsággal kutatom azt a modellt, programot és metódust, nota bene stílust, amely révén a világ az enyém: számomra értelmezhető, általam megfogható, közreműködésemmel írható le.
Visszatérés – önmagamhoz. Drukkolok és őszintén bízom benne, hogy sikerül – kérem, tekintsék meg a visszatérés képeit! Köszönöm a figyelmet!
(Elhangzott Szigeti László kiállításának megnyitóján a Széchenyi gimnáziumban; a Return című gyűjteményt november 25-ig láthatják a Szivacs Galéria vendégei.)
